Pár pici pille :-)
2010 szeptember 9. | Szerző: hapcivirag
Ma sütiztem egyet egy klassz emberkével. Igazából nem szeretem a sütit, de az a piskótaszelet azért jól esett. No meg a kedvemrevaló társaság is, úgyhogy találtam pár lepkendőt a gyomromban. 🙂
Panna…
2010 szeptember 1. | Szerző: hapcivirag
Kedves Nagymami, először is köszönöm a kedves kommentet!
Aztán… Ez a mai nap a rohanásé. Borzasztó. Reggel évnyitó. Panna igazi iskoláslányosan felöltöztetve (persze mellettem aludt az éjjel és reggel hatkor már megpróbálta kiverni az álmot a szememből… 🙂 20 perc kellett, hogy felkeljek és további kb. 1 óra, hogy felébredjek. Asszem, én leszek az, aki nem fogja bírni a koránkelést…), képek lentebb, de elég rossz minőségűek, mert telefonnal, elkapkodva csináltam.
Iskolaotthonos suliba jár, vagyis a táskát feleslegesen vettük, mert csak egy tolltartóval fog rohangászni egész héten, esetleg hétvégén hazahozza a könyveit. Hát ennek nagyon örülök. Utálnám, ha délután 5-kor, miután hulla fáradtan hazaesett, leckét kellene írnia.
A gyereket reggel 3/4 8-kor beadja a kedves szülő, majd délután 4 órakor kizárólag a portán várja, hogy a kezébe adják. Nincs ténfergés az iskolában, nincs benyomulás az osztályterembe, szigor van. 🙂
A tanítónénik nagyon kedvesnek tűntek első látásra, remélem, ez a benyomásom marad is.
Nemsokára megyek az iskolás csajért, mert ma csak délig vannak – és hűségesen fogom várni a portán. Aztán irány még bevásárlás, mert a tankönyveket csak ma kapta meg és kellenek hozzá borítók… Aztán meg 4-től szülői.
Teljes ellátás, tízórai-ebéd-uzsonna, otthon no more tanulás. Igaz, hogy én egész nap dolgozom, de azért mégiscsak: LENYÚLTÁK A LÁNYOMAT!!!
Avagy: KEZDŐDIK!!! Már nem olyan picike, innen már olyan gyorsan nő… Nincs többet édes pici ovis lányom – van helyette édes, félig nagy, szemtelen, nagy dumás, humorral és szeretettel, no meg értelemmel teli, kedves, bájos lányom. Remélem, még sokáig az enyém marad, mert kezdenek az árnyak sötéten gyűlni körém: egyre közeledik az az időpont, amikor – ha tetszik, ha nem – át kell adjam az ÉLETNEK. Fúj. Előre utálom. Még akkor is, ha előre tudtam, amikor megszültem, hogy csak kölcsön kapom. Valahogy… Hozzászoktam… 🙂 Ááááá… Értem már, miért szoktak a nők második gyerek után is sóvárogni.
Pfff… Utálomutálomutálom! Fúj!
Nah, sebaj. Alkalmazkodunk az új helyzethez. Azért nem egyik napról a másikra fog mégjobban megnőni, tehát azért még van egy kis időm. Csakhát fogy.
Boáááá…
Itt a pici kincsem:
Főleg Panna… :-)
2010 augusztus 31. | Szerző: hapcivirag
Panna lányom holnap megy először iskolába. Kellemetlen költségek, kellemetlen érzés – nagy lett, nincs mese… Remélem, nem fogják vele megutáltatni. 🙂 Mert most iszonyúan kíváncsi és nagyon örül neki.
Imádom a kölykömet! Egyszerűen imádom! Azt hiszem, jó kis csapat vagyunk együtt. 🙂 Még sosem ismertem hozzá hasonló emberkét – még saját magamnál is jobban ismer és hihetetlen mértékben képes azonosulni velem. Persze, neki is megvannak a hatéveshez méltó hisztijei, de valahogy olyan más… Más mint én voltam, más mint jópár gyerek. Például soha nem csinált mondjuk boltban hisztériát, ez nálunk teljesen ismeretlen volt. Viszont ugyanakkor olyan akaratos, hogy az valami őrjítő néha. 🙂 Csak… Valahogy máshogyan próbálja meg elérni a céljait. Azután itt van a „társadalmi kérdés”. Még most is maradt belőle bennem, de én gyerekként mindig borzasztóan visszahúzódó voltam. Éltem a saját kis belső világomban és ez igazából teljesen megfelelt nekem. Sosem szerettem a túl nagy társaságot, nem voltam fényes középpont, valahogy mindig amolyan csendes szemlélődőként éltem a világomat. Nahát Panna nem. És ezt úgy csodálom benne!!! Öröm nézni, hogy nem olyan, mint én voltam. Borzasztó nagy lelke van és mindenkivel elsőre megtalálja a hangot, legyen az gyerek vagy felnőtt. És imádja a gyerekeket. Minél kisebb, annál jobb. Tiszta pesztra. Kísérgeti, magyaráz, játszik vele, türelmes – volt olyan, hogy egy étteremben egy frissen megismert 3 éves kislány 5 perc Panna után közölte a szüleivel, hogy ő inkább átülne hozzánk enni… 🙂 Annyira tetszik ez benne. Mert bár én a saját kis világomban éltem, mindig is irigyeltem azokat, akik nagy társasági életet élnek – nekem valahogy nem volt merszem hozzá, hogy vadidegen gyerekhez közeledjek. Ebből aztán persze egyre több probléma adódott, úgyhogy végülis – a gimiben – kénytelen voltam változtatni rajta. Jobban is jártam, csak már kicsit későn. Rettentően örülök neki, hogy a lányom velem ellentétben társasági ember lesz. Így első ránézésre vagy színésznő lesz, vagy pszichológus. 🙂 Egy a lényeg: emberekkel foglalkozhasson.
Érdekes ez a pályaválasztósdi is. Öööö… Nem lehet az, hogy csak a férfiak mániája, hogy már a kicsi gyerekbe belelátják, hogy mi lesz belőle? Fizikus, matematikus, autószerelő, bármi? (Most némi gondolkodás…) Hát nem. Mert akkor az anyukák nem hordanák a kislányt balettre (hogy aztán az ízületei még idejekorán tönkremenjenek), sem gyerekszépségversenyre, sem pedig apróknak való manökeniskolába… Hát nem is tudom. Mea maxima culpa, de ez valahogy belőlem hiányzik. Sőt. Nagyon hiányzik. Például marhára nem zavar, ha nem lesz belőle jogász vagy orvos, mint a családunk hagyománytisztelő tagjaiból, sőt… Szerintem jogásznak nem is lenne jó, mert halálra unná a dolgot. Orvosnak meg… Hát azt még nem tudhatom, de nem úgy néz ki, mint aki a reáltárgyak felé fog orientálódni. Inkább verseket meg dalokat költ, meg humoros kis sztorikat ad elő, meg árny-mesél. Én lepődnék meg legjobban, ha kutatófizikus lenne… 🙂 Mondjuk, ahhoz azért valószínűleg ragaszkodni fogok, hogy főiskolán vagy egyetemen tanuljon, de hát ebben sem vagyok teljesen biztos. Lehet, ez hiba? De valahogy nem tudom elképzelni, hogy én bármit is ráerőltessek. Persze, most még minden érdekli. A számok is, a betűk is, a versek is, a történelem is, a csillagászat is, a vallás is. Mindig mindenre kíváncsi, a mi az a hullócsillagtól kezdve a hogyan lett az első emberen át a ki volt Napóleonig, a rózsaszín párductól kezdve a jó zenéken át a fociig. Majd kialakul. De nem hinném, hogy az lenne a dolgom anyaként, hogy én válasszak neki hivatást.
Már alig várom, hogy tanulhassak vele. 🙂 Szerettem tanulni és azt vettem észre a gyerekeken (régebben volt 1-2 gyerek tanítványom), hogy ha az ember érdekes kis sztorikat tud a tanulnivalóhoz fűzni, akkor minden gyerekben feltámad a tudásvágy. Ez velem is így volt, sosem felejtem el a történelem fakultációt tartó tanárnőnket – olyan érdekes történeteket tudott a második világháborúról, a zsidók üldözéséről, de a római korról és a középkorról is, hogy mindig csak tátottuk a szánkat. Aztán persze a jog miatt más szemszögből is tanultam történelmet és az iránta érzett szeretetem csak elmélyült… De például gimiben nagyon jó volt a kémia-biológia tanárunk, ezért képes voltam óriási erőfeszítéseket tenni azért, hogy megértsem, a víznél 1 oxigén-atomhoz miért és hogyan kapcsolódik 2 hidrogén és hogy ez a többi elemnél hogyan és miért van. Egy évembe tellett, sosem felejtem el. Egy rohadt évig próbáltam felfogni az egészet, de a végén csak sikerült. Nagyon jó tanár volt – amikor az osztályfőnökünk elment szülni, ő lett az új. Szigorú volt, de mindig igazságos és valahogy érzéke volt a kamasz-problémákhoz. A matekot alapból szerettem, csak marha lusta voltam hozzá. Mint általában mindenhez. 🙂 Csak volt olyan tanár, aki ezt tolerálta és volt, aki nem. Hehe. Milyen fura így visszagondolni az iskolás évekre. Visszatekintve olyan jó volt – kár, hogy ezt ott és akkor az ember nem értékeli. Persze, Panna sem fogja. De őszintén remélem, hogy neki is jó tanárai lesznek és minden tárgyat megszerettetnek vele. Hát énrajtam ez ne múljon, segítek neki a fecskefarktól kezdve az ősember életmódján át a számtanig mindenben. 🙂
Mennyi mindent felszakaszt az emberben az, ha a gyermeke iskolába megy… 🙂 És akkor még bele sem gondoltam, hogy úgy érzem: tegnapelőtt volt 4 hónapos, amikor kiköltöztünk a tanyára Kecskeméten és 1 hónapig sapkában meg kabátban aludt, mert nem volt kész a fűtésünk… 🙂 Aztán, erre most tessék: holnaptól iskolás. Hiába, no, öregszik az ember…
Kaland az élet (??!!)
2010 augusztus 16. | Szerző: hapcivirag
Múlt hét előtti héten szombaton egy kutyás ismerősöm hívott telefonon. Van egy közös, szintén kutyás ismerősünk, aki a húgát pár hónapja magához vette, majd kiment külföldre munkát vállalni, hogy tudjon pénzt keresni, mert nagyon csehül álltak anyagilag (hogy mennyire, az csak másfél hete derült ki). Azért kaptam a telefonhívást, mert nagy baj van… Nos, valóban.
19 éves, szinte még gyerek, lány. Villanyt, gázt már kikapcsolták a sok tartozás miatt, amik már év eleje óta csak gyűltek… Vizet máig kell rendezni, de még a tavaly novemberi számla sem volt befizetve…
Otthon 6 kutya a kis házban, egy pedig egy kennelben.
Munka nincs.
Álláskeresési segély nincs.
Pénz nincs, csak amennyit a lány kap a nővérétől külföldről – ezek az elmaradt csekkek összegeihez igazodnak.
A húg 19 évesen otthon, sötétben, áram nélkül, melegvíz nélkül, élelmiszer nélkül – kutyák dettó.
Valamit kezdjünk, mert ez már nagyon nagy baj.
Hát ez így igaz.
Mondta-e már valaki Nektek, kedves Olvasók, örömmel, hogy „Hű, maradt kétezer forintom, ez egy hétre elég!”????
Láttatok-e már, kedves Olvasók, 19 éves, 180 cm magas, 40 kiló körüli fiatal lányt, akinek nagyjából arra sincs ereje, hogy biciklizzen kb. 3 kilométert?
Elrohantam hozzá, a következő kép fogadott: kutyák, „gyerek” sovány. A bolhák ellepték a házat. A kutyákon az ekcémától szőr alig – épp előző nap kapott Neostomosan-t, a hatás még pár nap… A hűtőt bár már kitakarította, de még mindig bűzlik (ugyebár, áram nincs, 36 fok meleg viszont van…). A kertben embermagas gaz, iszonyatos dögszag – mint kiderült, 3 döglött sün árasztotta. Kutyaszar mindenhol. Iszonyatos szag. A házba belépve ez csak fokozódott – 6 nagytestű kutya egy 30 m2 alapterületű házban úgy randalírozik, ahogy akar… A lány épp aludt (délután 2 körül volt).
Összeszedettem vele egy rakás mosnivalót (ugyebár áram nélkül a mosógép sem megy), beültettem a kocsiba és hazavittem (mármint hozzánk haza). Kapott enni, letusolt, hajat mosott, kimostam a ruháit, másnap vettem neki egy rakás olyan élelmiszert, amihez nem kell hűtő… Az a közös ismerősünk pedig, aki hívott, vitt neki egy rakás kutyakaját, valamint elvittek két kutyát állatorvoshoz, oltásra, ekcéma-ellenőrzésre.
Próbálok neki segíteni, de nincs egyszerű dolga. Munkalehetőséget nem talál – bár én mondtam neki, hogy büdösen nem is fog… (Időnként lemondok a finom lélek és fogalmazás gyönyöreiről, főként, ha GYORSAN kell tenni valamit.)
Vittem neki 6 kilónyi tisztítószert is, de ugye, ahol 6 kutya van, ott elég sziszifuszi a munka… Holnap kapok egy motoros fűkaszát, megkérem a közös ismerősünket, hogy küzdjön meg az embermagas gazzal – én már ebből kiestem, mert hétvégén megérkezett az allergiám. Ha most nekiállnék, a mentő vinne el, mert sem levegőt nem kapnék, sem látni nem látnék, de valószínűleg még véresre is vakarnám mindenemet, az arcomat is beleértve…
A helyzet csak annyiban javult, hogy múlt héten pénteken is kapott vacsit, vitt is el magával, meg szombaton megint vettem neki ezt-azt (mármint ételt).
Elmentem vele a villamosművekhez, befuttattam a vízművekhez, a munkaügyi központba, mondtam neki, hogy keressen más munkaközvetítőnél is bármilyen munkát. Ennél többet nem áll módomban segíteni – remélem, ez is elég lesz. Nem tudok, de nem is akarok még egy emberkét eltartani, mert nem az én dolgom. És ha megteszem, sosem fogja megtanulni – bármilyen keserű sorsa is volt eddig. Drukkolok – és hetente 2 ezer forint körüli összegért bevásárolok neki olyan élelmiszereket, amiket ő nem tud megvenni, mert nincs lehetősége kimenni nagyobb áruházba és onnan hazavinni egy rakás kaját (múlt hét előtti héten ez fért bele: 1 kg cornflakes, 1 kg nektarin, 2 l tartóstej, 2 húskonzerv, 1 csomag kétszersült. Lehet, hogy volt még más is… Múlt héten: 75 dkg csokis cornflakes, 2 l tartóstej, 2 konzerv, 1 kg kenyér, 5 db májkrém – itt is volt még valami más is) – no meg, ha a maradék kétezer forintját erre költi (kéthetente marad annyi kb.), akkor gyalog kell bemennie a városba, ami 3 óra út, lévén a városközponttól kb. 15-20 km-re lakik.
Vannak dolgok, amiket másként csinálnék, mint ő – de nyilvánvalóan nem akarom ráerőltetni az akaratomat, hiszen ő nem én vagyok. Maximum segítséget tudok valamennyit adni – elkísérem, tanácsot adok, hová, miért, mit kérjen.
Hihetetlen, milyen sorsok vannak.
Hihetetlen, mennyi erő kell az élethez.
Hm. Vajon mi lesz ebből a 19 éves gyerekből 13-14 év múlva? Kíváncsi leszek rá, hiszen már most őrült energiáját emészti fel az élet. Remélem, a depresszióból sikerül(t) kihúzni – tapasztalatom szerint ilyenkor már az is elég, ha tudja, hogy valakihez fordulhat segítségért és nem kell otthon, remeteként rágódnia a dolgokon.
Annyi sok minden érdekes dolog van!
2010 július 30. | Szerző: hapcivirag
Szeretem én, szeretem, de mivel eddig kábé hatszázszor kiolvastam, csak úgy magányomban, már kívülről tudom. Úgyhogy most új játékot kezdtem vele: becsukom a szemem és felütöm valahol, majd a harmadik bekezdést elolvasom – a kiragadott részek aztán vagy érdekesek, vagy tudom a mondat végét. Persze, olyan is van, hogy egy-egy részlete más megvilágításba helyez bizonyos dolgokat. Amikor épp a kezembe kerül, elcsodálkozom rajta, hogy sem írója, sem címe nincsen. Fura egy könyv, tény és való. És vannak benne üres lapok – de mivel régi, kizárólag töltőtollal merném megtisztelni, az meg nincs.
Hogyan kapcsolódik ez a sok érdekes dologhoz? Hát úgy, hogy annyi mindennel el tudja magát foglalni az ember lánya, hogy bizonyos más dolgokra már nem is jut idő. Kinek szája íze szerint. Van, akinek magára nem jut ideje, lelke pallérozására, vagy teste edzésére (vagy mindkettőre… szerintem az a leggázabb. Traca kívül-belül). Van, akinek a gyerekére nem jut idő (szerintem ez egy bizonyos korig egyszerűen bűn, ami egy bizonyos kor után százszor bosszulja meg magát, teljesen jogosan…), van, akinek a munkára (szerintem lusta dög), van, akinek a háztartásra (fúj…). Van, akinek a pénzügyeire nem jut ideje, csak elkölti, ami van, aztán majd csak lesz valahogy (szerintem a világ egyik legnagyobb hülyesége, főleg, hogy később meg sír, hogy deszarneki). Van, akinek a párkapcsolatra – létesítésre, ápolásra (hát ez meg nagy valószínűséggel egyedül marad, aztán majd öregen néz ki a fejéből, hogy milyen rossz társ nélkül). Nos, én ez utóbbi vagyok. De mivel már régen rászoktam, hogy jóelőre tervezzem az életemet, s így aztán már ezer és egy vízióm volt arról, milyen lesz öregen egyedül lenni, elfelejtek megijedni tőle. 🙂 De ez csupán azért van, mert TÉNYLEG annyi minden érdekes dolog van, amire viszont nem sajnálom az időt. Vajon önző vagyok? Na jó, hát ez nyilvánvaló, hiszen minden ember önző. De vajon az egészséges mértékig? Én azért azt gondolom, hogy igen. Főleg, mert ha valaki mégis megtalálja nálam azt a zöld könyvet, olyan kis türelmes tudok lenni, meg megértő, meg folyamatosan magyarázó, hogy a fél ismeretségi köröm rajtam röhög. De hát… Ilyen vagyok és kész. Arra viszont kifejezetten lusta vagyok, hogy egyáltalán keressek. Újabb kérdés: vajon a sikertelenség annyira elvette a kedvemet, annyi kudarcot éltem meg, hogy keserűen legyintve a fenébe hagyom az egészet? Ezt nem gondolnám. Egyik kapcsolatomat sem kudarcként éltem meg, soha. És nem is keseredtem meg. Valóban csak arról van szó, hogy más dolgok sokkal jobban érdekelnek. Újabb kérdések: vajon aszexuális vagyok? Egyáltalán, érdekelnek engem a férfiak? És a nők?!?! Nnah, itt azért már vannak érdekes felfedezések. Hehe, neeem, nem a nők érdekelnek. De sajnos a férfiaknak is csak egy egészen könnyen behatárolható és induri-pinduri csoportja, pont azok, akikből alig szaladgál egy-egy mai világunkban. Na hát itt a bökkenő! Ezt úgy lehet marha hétköznapian és elcsépelten és pofavágósan megfogalmazni, hogy magasra tettem a lécet. Püff neki. Most sírjak?! Dehogy sírok! De ebben a helyzetben, szerintem, egy dolgot tehetek: várok. Be nem csukódva. Talán egyszer mégiscsak szembejön velem egy olyan pali, akit elképzeltem. Nem! Ez nem jó megfogalmazás!!! Nem elképzeltem, ez marhaság. Nincsenek szigorúan meghatározott körvonalak, nincsen szigorúan megfogalmazva, hogy kizárólag kék szeme lehet és sötét haja, és nem lehet sem sovány, sem kövér, legyen izmos, legyen gyengéd, de erős… Ez ökörség. Nem egy álomképet kell hajszolni és minden egyes szembejövő férfit megpróbálni beletuszakolni, mert úgysem megy. Mondjuk az tény, hogy a sötéthajú palik vonzanak úgy igazán… 🙂 De ez igazából nem jelent semmit sem. Tehát: nem arra kell várni, akit elképzeltem, hanem arra, aki megmozdít. Nem az agyam, nem a lelkem, nem csak úgy a testem, nem psziché és nem a csúf testi lét képzeli el ezt bennem. Hanem valami egészen más. Érezni kell. ÉREZNI. Aki volt már úgy igazán szerelmes, az kiválóan tudja, miről beszélek.
Arról, amikor háttal ülve a bejáratnak egyszerűen megérzi az ember, ha valaki belép – és erre felrebbennek a pillangók a gyomrában.
Arról, amikor az ember az 1,80-as magasságot és a kék szemeket tartja ideálisnak, de belenéz egy mocsárszínű szempárba, akinek a gazdája maximum akkora, mint ő, és utána képtelen normálisan megfogni egy bevásárlókosarat, mert kiejti a reszkető kezéből.
Arról, amikor az ember összefut egy pasival és inkább úgy tesz, mintha az ott sem lenne, mert attól tart, hogy kiderül: ez az ember végtelenül, ok és magyarázat nélkül, CSAK ÚGY, indokolatlanul és nagyon, v o n z. Pedig barna a szeme, fiatalka és nem is egy Jason Statham…
Arról, amikor az ember ránéz egy palira, akiről tud valami egészen egyszerű dolgot (például, hogy családja van), és teljesen magától, gondolkodás nélkül az jut eszébe, hogy „EZ a pali de jó lenne nekem, Istenem, de kár, hogy nős!” És aztán persze elszégyelli magát, hogy ilyesmi egyáltalán az eszébe jutott és gyorsan elmenekül.
Arról, amikor az ember ,mondjuk, munkakapcsolatban van valaki mással és mindketten érzik, hogy valami más is van, valami nagyon mélyről jövő, nagyon komoly, de nem akarják és nem merik megtörni a csendet és a szabályokat, mert mindketten teljesen, tökéletesen és 100%-ig érzik, hogy ha lehullna az álarc, akkor vége lenne a világnak, bárki másra tekintet nélkül. Így aztán, bár egymás szemébe nézve tökéletesen tisztában vannak a szituációval, hiszen egyik sem hülye, inkább marad a csend és a duplázott elvárások – és néha egyetlen egy mondat, ami akár teljesen hétköznapi is lehet, de lágy hangsúllyal többletjelentést hordoz…
Nem „elképzelt” férfiről van szó tehát. Hanem érzendőről. És arról, hogy a fenti kis helyzetek olyan hihetetlenül kellemes, izgalmas, pilleröptető érzéssel töltik el az embert, hogy csak és kizárólag ez az az érzés, amiért hajlandó lemondani a többi érdekes dologról, amivel elfoglalja magát, míg vár ezekre az értékes percekre, akár másodpercekre. ÉS ITT A LÉNYEG! Ott, hogy egy számomra többletérzeteket nem hordozó férfiért nem mondok le a túlóráimról, mikor élvezem, amit csinálok; nem mondok le a kutyámmal, a kertszépítéssel, az olvasással, a tanulással töltött időről, csak azért, hogy legyen egy kapcsolatom. EZÉRT nem jön be nekem az internetes társkeresés. Mert MINDEGY, milyen egy pali. Ha a pillangók alszanak, lehet akár a földkerekség leggazdagabb, legsármosabb, legkedvesebb ürgéje is akár, akkor is veszett fejsze…
Az a zöld könyv olyan, mintha időnként befüvezne az ember. Ül, vigyorog és megvilágosodik. 🙂
No de, amíg várakozásomban idén a negyedik komoly bevételt ígérő üggyel foglalatoskodom, csak teszek még be képet az „álompasiról”, hogy némi esztétikai örömet is okozzak. Főleg persze magamnak, hisz nem tudhatom, másnak ez az ember hogy tetszik. Nekem naaagyon! Az sem érdekel, hogy alacsony és kopaszodik… 🙂 🙂 🙂
Marha jó szám…
2010 július 27. | Szerző: hapcivirag
Nem tudom, hogy más meg tudja-e nyitni a youtube-os videókat – én nem. Úgyhogy csak egy linket teszek be (és remélem, jó), de ez megint egy olyan zene olyan szöveggel, hogy őrület. Oláh Ibolya nagyon tud. Nagyon-nagyon…
http://www.youtube.com/watch?v=9ABbWMpRQWA
Érezni minden részed!
Nem bírok többet várni,
Minden csak rólad szól.
Testeddel vágyom szállni,
Lüktet az érzés mindenhol.
Próbálj meg gyengéd lenni,
Aztán meg tépjél szét!
Nem kell a szépet tenni,
Hidd el, a szex csak csúnyán szép!
Na, kezdjük el már!
Vagy hívj egy taxit!
Mert érzem már a szívem, a szívem
A szívem kiugrik.
Nem szűnik, nem múlik,
Csak táncát egyre járja.
Nem fárad, csak árad
A szeretők óceánja.
Nem szűnik, nem múlik,
Csak csókod egyre várja.
Nem fárad, csak árad,
Csak zúg.
Érezném minden részed, ahogy bennem vagy…
Kapcsolj le mindent gyorsan
Nem kell, csak gyertyafény.
Hadd jöjjön szépen sorban
A kedv, meg a vágy, meg a tűz, meg a kéj!
Kérd azt, hogy hozzám érhess,
Kívánd és megadom.
Testem már több, mint éhes.
Légy egy kicsit állat – én is akarom!
Már kínomban az órámat ronggyá nézem
Tik-tak-tik-tak-tak-tak.
Mert érzem már a szívem, a szívem
A szívem kiugrik.
Nem szűnik, nem múlik,
Csak táncát egyre járja.
Nem fárad, csak árad
A szeretők óceánja.
Nem szűnik, nem múlik,
Csak csókod egyre várja.
Nem fárad, csak árad,
Csak zúg.
Nem szűnik, nem múlik,
Csak táncát egyre járja.
Nem fárad, csak árad
A szeretők óceánja.
Nem szűnik, nem múlik,
Csak csókod egyre várja.
Nem fárad, csak árad,
Csak zúg.
Érezném minden részed… Érezném minden részed!
Hogy mi jutott eszembe róla? Hogy úúúúúgy szeretnék ÍGY szerelmes lenni!!! (Ha ezt most elkezdeném részletezni, elvesznék… És nem is tudom olyan szépen, mint Ibolya. Egyszerűen… Egyszerűen hajszálpontos!)
Panna és az allergia
2010 július 19. | Szerző: hapcivirag
Ma ismét voltam Nyuszifüllel a tüdőgondozóban – mivel tartósan beteg, 3 havonta mennünk kell kontrollra, most meg azért voltunk, mert 3 éve volt az utolsó allergiatesztje. Akkor négy dologra volt allergiás. Most jön a neheze: ma legalább 15 (!!!) próbára pozitív eredmény született. 🙁 Fűre, fára, szőrre, tollra, gombára… Hát ezért kell neki a folyamatos gyógyszerezés… Emellett legalább csak kettő dolog az, ami komoly allergiás reakciót vált ki belőle: a macskaszőr és a toll.
Ilyenkor mindig eszembe jut, hogy bizonyos emberek szerint a betegségeknek lelki okai vannak. Erről én azt gondolom, hogy van benne igazság, de sajnos nem csak ez számít. Biztos vagyok benne, hogy ha az ember lelke rendben van, az allergiája például sokkal csekélyebb mértékben jelentkezik. De nem hiszem, hogy kizárólag lelki okokra lenne ez visszavezethető. 25 éve vagyok allergiás én is. Ebből legalább 5 olyan év volt, amikor maradéktalanul boldog voltam és mégis kellett gyógyszert szednem. Pedig akkor még nem is tudtam, hogy lelki okok is szerepet játszhatnak a betegségekben. Azt meg végképp nem gondolnám, hogy annyira rossz anyja lennék Pannának, főleg az utóbbi 3 évben (de egyébként mindig próbálok a lehető legjobban “hozzányúlni”), hogy ilyen mértékben rosszabbodjon az allergiája.
Most ez hirtelen szöget ütött a fejembe… Jaj. Ugye… Ugye tényleg nem csak lelki okokra vezethető vissza?! Ugye tényleg nem én vagyok ennyire szar anya, hogy a gyerekem állapota 3 év alatt ennyit romlott, lelki okokra visszavezethetően?!
Hát… Igazából… Lássuk csak: nem verem. Nem bántom a lelkét – bár néha elhagyja a számat, hogy “édes lányom, időnként annyi eszed sincs, mint egy marék lepkének”. Dehát mit tegyek, ha borzasztó kajla meg eszetlen tud lenni?! Nevelni mégiscsak muszáj! Rendesen kap enni, ahová tudom, viszem magammal, elég sokat is foglalkozom vele (bár ez neki persze soha nem elég) – igaz, ami igaz, a vizsgaidőszakomban kicsit el volt hanyagolva, de megértette az okát… Nem szoktam vele erőszakos sem lenni, olyannyira, hogy anyám szerint annyi türelmem van ehhez a gyerekhez – ő már rég megőrült volna vagy odasom neki egyet. Az én hátamon meg fát lehet vágni.
Szóval, tényleg remélem, hogy nem én vagyok az oka ennek az idióta allergiának…
Hová lett a YouTube-os zeném? A Discotheque?!
Vasárnapi agytorna :-)
2010 július 19. | Szerző: hapcivirag
A három legeslegjobb barátomat felhívtam vasárnap délután egy ötlettel. Kettő azt mondta, hogy őrült vagyok, a harmadik már ezt sem… 🙂
Azt találtam ki ugyanis, hogy nekem muszáj még valami papírt szereznem. S mivel eddig is főként a magánjog érdekelt, ennek is bizonyos speciális területei – no és a nemzetközi jog, ezért aztán körülnéztem a Pázmány posztgraduális képzései között.
3 félév: társasági jogi szakjogász. 🙂
Újabb 3 félév: európai jogi szakjogász, angol nyelvű képzés.
És ha még mindig nem unom, akkor nemzetközi humanitárius szakjogász, 2 félév.
Nem értem, miért mondták, hogy őrült vagyok, szerintem tök jó öltet… 🙂
Szeptemberben kezdődik. Már ott akarok lenni.
Milyen is egy avatás
2010 július 16. | Szerző: hapcivirag
Hát elsősorban is atom meleg. Azt csodálom, hogy senki nem akart elájulni! Szögény az eklézsia, nem futja klímára. Sőt, még ventilátorra sem. 36 fok kint, kb. 40 bent és mi, avatásra várók a műanyag talárokban, sapkákban (eskü előtt bojt balra, utána jobbra) és kesztyűkben próbáltunk az ünnepélyes hangulatra koncentrálni. Amikor már a térdünknél járt az izzadtság-patak, ami a nyakunkból indult és amikor már nem győztük törölgetni a szemünket, mert csípte, akkor azért már nem annyira ment a koncentráció… Úgyhogy a sapkák csak korlátozott számban röppentek. Azért képek készültek, majd teszek fel. 🙂 Mától hivatalosan is dr. lettem. 🙂
Azt azért hősiesen bevallom, hogy hiányozni fog az egyetem. Iszonyat sokat szenvedtem (szenvedtünk), de volt valami fura biztonságérzete az embernek: nnah, azért mégis van, aki ellenőrizzen, ha hülyeséget mondok. Meghát… Én szerettem tanulni. Sok volt, szóról-szóra, szenvedés volt, tönkrement a szemem, időnként laposra ültem a hátsómat, könyvekből falat építettem magam köré, kilóra mértem – de valahogy épp ezért kihívás volt. Jó volt tornáztatni az agyamat.
Az agytorna természetesen most is megmarad, csak egészen más keretek között. Mostmár nem egy egyetemi tanár rúg ki, ha hülyeséget mondok, hanem annak még ennél is keményebb konzekvenciái lehetnek. Épp ezért nem szabad hülyeséget mondani. Azért ez nagy felelősség. És nem tagadom: ijesztő is. Nem kicsit. Más utóvizsgázni, meg más elszabni egy szerződést, amin mondjuk milliókat bukhat a kliens. Az egyetemen az ember kifizette a pótvizsga díját, megpróbálta újból. Az életben nincs pótvizsga-díj, és sokszor második lehetőség sincs: a saját hírével, a saját életével játszik az ember. Már persze akkor, ha komolyan gondolja. Sőt. Ha tényleg komolyan gondolja, akkor a kliens hírével és életével is játszik. Mi a nagy felelősség, ha ez nem?! Megint más dolog, hogy eddig is ezt csináltam – végülis már a 2000-es évek elején, majd kis kihagyással 2007, az abszolutóriumom óta ezzel foglalkozom. Eddig nem tűnt fel a felelősség – igaz, eddig volt egy marha jó kifogásom is: jah, én ám még nem is vagyok igazi jogász… Szerencsére erre a kifogásra soha nem volt szükség és azon vagyok, hogy soha ne is kerüljek olyan helyzetbe, amikor erre szükség lehetne. De persze az ördög nem alszik. Míg a két kisbetű nem virított ott a nevem előtt, nem tűnt ez fel… Most bezzeg! Bár idegesítettek a záróvizsgák, az igazán mázsás kő csak most került fel rám.
Na ezt most kicsit később folytatom, mert dolgom lett…
A folytatás :-)
2010 szeptember 13. | Szerző: hapcivirag
Szombaton elhordtunk a szomszéd fiúkkal 3 utánfutónyi + kb. 160 talicskányi földet a kertből. Hegyeket mozgattunk meg. Így aztán vasárnap kizárólag fájdalomcsillapítóval voltam képes megmozdulni… Valahogyan ilyenkor nem érek rá a lepkendőkkel foglalkozni, így azok odébb is állnak. Majd meglátjuk, mi lesz. Én ennek a pár órányi csiklandozásnak is örültem. Rég volt már ilyen, több, mint négy éve. Örömmel fogadtam, hogy képes vagyok még ilyet érezni.
Oldal ajánlása emailben
X